2015. május 5., kedd

20. Alternatívák

Sziasztok!
Megint hoztam egy részt, remélem tetszeni fog! 


20. Alternatívák

  Egy keserves várakozással teli hétvége után Damien Manhattan azon részébe utazott, ahol az irodák uralják a teret. Ezúttal nem az Enigma jól ismert, átlagos ügyvédi gyülekezőhelynek álcázott épülete felé vette az irányt, hanem egy sokkal fényűzőbb, és egyben modernebb felhőkarcoló felé. Már messziről kitűnt a drága öltönyös férfiak, és elegáns kosztümökbe bújt nők tömegéből, járása túlságosan laza volt a merev, komoly arcú üzletemberekéhez képest. 
  Mr. Tucker a sokadik emeleten lévő, három számjeggyel jelölt irodájában üldögélt, és fiatal vendégét várta. Érdekes kifejezéssel bámult maga elé, amelyet még egy közeli ismerőse sem tudott volna beazonosítani. A szemöldökét kissé összevonta, az ajkait egymáshoz préselte, a szemeiből hűvösség áradt, legbelül mégis elégedett volt. Úgy hitte, megtalálta Ulrik utódját. 
  A jó öreg, Ulrik. Lassan egy évtizede dolgozott együtt a férfival, nem csak az üzleti, de magánéleti gondjaiba is beavatta. Megbízott benne, a barátjának tekintette. Sosem gondolta volna, hogy így ér véget a kapcsolatuk. Ulrik meghalt, méghozzá megölték. Csúnyán elintézték, könyörtelenül, valami semmitmondó okból. 
  Damien Phillips erős és gyors, a tekintete elszántságot tükröz. Jó testőr válhat belőle. Mr. Tucker kevés információval rendelkezett a fiú személyiségét illetően, ám az előéletéről annál többet tudott. Egyelőre mintapolgárnak látszott, aki a gimnáziumban, ha nem is vált a társaság elengedhetetlen fogaskerekévé, szépen teljesített, ugyanakkor voltak kisebb gondjai, ami a fizikai bántalmazást illeti. Meglepő, de nem ő kezdeményezett, többnyire neki okoztak sérüléseket. 
  Manapság nem bánnának el vele úgy, mint akkoriban. Talán azért választott ilyen munkát, hogy bosszút állhasson? Esetleg saját magának akart megfelelni, biztosítani akarta a saját biztonságát? Vajon belegondolt már abba, hogy mikre használhatná ezeket a képességeket? Mr. Tucker fontolóra vette, hogy beavatja Damient az üzlet valódi lényegébe. 
  – Mr. Tucker? – kopogtatott, majd megvárta, míg a férfi engedélyt ad a belépésre. Nem tudta, hogy viselkedjen. Talán úgy, mintha egy elbeszélgetésen lenne, aminek tragikus vége van, vagy inkább úgy, mint egy állásinterjún? Mr. Tucker arckifejezéséből ítélve akármelyik lehetett. 
   – Mr. Phillips, kérem olvassa el ezt – nyújtott oda pár összetűzött papírt. Damien felvonta az egyik szemöldökét. – Ez az új munkaszerződése – pontosított a férfi, majd kényelmesen hátradőlt a székében. 

  Lola hatalmasat ásított. Előző nap váratlan szabadságot kapott. Az iskola szokásos fárasztása után nem kellett elviselnie Damient, hazamehetett, és tarthatott egy relax-délutánt. Kedden viszont egészen más volt a helyzet. A reggeli teendők elvégzése után a konyhába igyekezett. 
 – Jó reggelt! – köszöntötte Damien. Lola megdöbbenésében egy pillanatig nem tudta, mit tegyen, aztán a fiút a mellkasánál fogva egy csendesebb helyre tolta.
 – Te meg mit keresel itt? És, ha meglátnak? Mit fognak hinni, ki vagy te? – kérdezte, aztán hirtelen leállt. Damien szemtelen vigyorral nézte a lányt, ahogy idegeskedik. – Most meg mit vigyorogsz? – förmedt rá, de komolyan választ várt.
 – Azon, hogy mennyire jó lesz nélküled dolgozni – felelte sóhajtozva, aztán zsebre dugott kézzel sétált fel a lépcsőn. Lola utána sietett, és fogalma sem volt arról, mi a helyzet. Azt ugyan észrevette, hogy a fiú másképp öltözött, most nem a bőrdzseki és a sötét farmer volt rajta, hanem egy olcsóbb fajta, fekete öltöny. Még nyakkendője is volt, amin ismerős aranyhímzés virított.
 – Az apámnak dolgozol – jelentette ki Lola.
 – Igen. Ügyes kislány – gúnyolódott Damien. A lány összevonta a szemöldökét, és azon gondolkodott, ez hogy függ össze kettejükkel. Mármint a munkaviszonyukkal.
 – Miért nem fogunk többet együtt dolgozni? – érdeklődött. Damien megállt a lépcsőfordulóban, nekidőlt a falnak, aztán félredöntött fejjel figyelte a lányt.
 – Látom, mennyire elszomorítottalak – csóválta a fejét. A legrosszabb az volt, hogy Lola tényleg érzett valamiféle lehangoltságot, de ezt igyekezett titkolni. Persze nem az volt benne a szomorú, hogy nem kellett többé elviselnie Damient, hanem hogy ezáltal könnyen elválhatott Minától és Edvintől, és az apja ügyétől is.
  Lola elgondolkodott. Az elején nem akart az apja után nyomozni, úgy érezte elárulja vele, mert hogy így is történt. Mostanra megváltozott a nézőpontja. Az edzést élvezte, és az ügy részletei is egyre érdekesebbek lettek, a kíváncsisága pedig nőttön nőtt. Nem akarta itt abbahagyni, úgy, hogy nem tudja az igazságot.
  – Bökd már ki a lényeget! – utasította Lola, aztán nyugtalanságában az ajkába harapott. 
  – Tudom, hogy nem vagy túl gyors, úgyhogy elmagyarázom, tudod, időspórolásból – mondta, és kis szünet után folytatta. – Felvettek Ulrik helyére, így apád közelében lehetek. Elvégezhetem a munkádat, így rád már nincs szükségünk – magyarázta határtalan vigyorral az arcán. 
  – Ebben nem lennék annyira biztos – szólt Lola kimért hangon. Az agya még kattogott, igyekezett kitalálni valami jó érvet Damien elképzelése ellen, de egyelőre nem talált. Ezzel a vészjóslónak tűnő kijelentéssel húzta az időt. Bevált.
  – Ne is álmodozz, királylány. Az Enigma nem a te birodalmad, nem irányíthatod a döntéseinket – világított rá az eddig is ismert tényre. Lola habozott, aztán felelt.
  – Nem is akarom irányítani, csak a részese akarok lenni. Jelenleg a tagja vagyok az Enigmának, és úgy hiszem, ez még egy jó darabig így lesz.
  Damien kezdett ideges lenni. Mégis mire célozgat? Nem tetszett neki a lány által használt, nyugodt hangnem, mert ettől úgy tűnt, mintha lenne valami a tarsolyában, valami, amivel megfenyegetheti. Nem mintha félne tőle. Még mindig alacsony és gyenge, egy buta kislány, akit túlságosan elkényeztetettek, és nagy hatalmat adtak neki. Személyesen nem árthat neki, de az apja által könnyedén bosszút állhat, ezt viszont nem fogja meglépni. Gyáva hozzá.
  – Szeretem, mikor ilyen idealista vagy – nevetett fel, aztán ott akarta hagyni a lányt, aki megragadta a kezét, és belevájt a karjába. A fiút meglepte Lola agresszivitása, és reflexből cselekedett, kitépte a karját a lány meglepően erős szorításából, és lefogta a vékony végtagokat. Lola felszisszent fájdalmában, de nem akart kitörni az emberi börtönből, tudta, hogy Damien előbb-utóbb elereszti.
  – Mégis mi a fenét művelsz? – kérdezte a fiú, mikor észbe kapott. Odébb lökte a lányt, aki majdnem a falnak esett a heves mozdulattól. Fehér bőrén Damien ujjainak vörös nyomai látszottak.
  A picsába! – káromkodta el magát Damien a fejében. Ostoba liba, nem gondolta, hogy akár nagyobb baja is eshet? – tette fel a költői kérdést még mindig a gondolataiban, ám szónoki mivolta lévén el sem töprengett a válaszadás lehetőségén. A fiú tudta, hogy Lola túlságosan világos és finom bőrén holnapra kék-lila foltok fognak megjelenni, és pár napig ott is maradnak.
  – Semmit, csak bebiztosítom az állásom az Enigmánál – vonta vállat Lola kaján vigyorral az arcán. Nagyon elégedett volt magával, annak ellenére is, hogy ilyen gerinctelen módon cselekedett, és becsapta a fiút. Elindult a szobája felé, de nem tervezte, hogy itt befejezi a beszélgetést. El akarta mesélni Damiennek a tervét, tisztázni akarta vele az ördögi ötlet minden részletét, hogy az orra alá dörgölhesse mennyivel okosabb nála. Hallotta, hogy Damien utána lépdel, és érezte, ahogy a fiú egy fegyelmezett mozdulattal a vállára ejti a kezét. A lány megfordult, és egyenesen a jegeskék szemekbe nézett.
  – Mit jelentsen az, hogy bebiztosítottad magad az Enigmánál? – kérdezte mohó kíváncsisággal és egyre növő idegességgel. Lolának kivételesen nem volt bűntudata, sőt, meglehetősen jól érezte magát, így még mindig mosolyogva mondta:
  – Ez azt jelenti, hogy sajnálatos módon még hosszú hónapokig, talán évekig fogunk együtt dolgozni – közölte ártatlan hangon, mire Damien felmordult.
  – Ezt értem, de mégis mit akarsz?
  – Elég sok mindent. Egy macskát, egy doktorit, egy normális társat... lássuk csak, mi van még? – húzogatta a száját. Damien arcára kiült a szokásos ingerlékenység, mire Lola megrázta a fejét. Most már tényleg abbahagyja az idegelését, hiszen még van ideje folytatni. – Ha ki mersz rúgatni, én is ugyanezt teszem veled. Azt fogom mondani apának, hogy megtámadtál – jelentette ki határozott, komoly hangon. Damiennek egy pillanatra elakadt a szava.
   – Nem mered – felelte, de maga is kételkedett ebben. A lány csúnyán átverte. Sosem hitte volna, hogy ilyen aljas és fondorlatos húzásra is képes lenne. Furcsa, de úgy érezte, Lola nagyot nőtt a szemében. Ennek a ravaszságnak talán még hasznát vehetnék... Miután megállapította, hogy megőrült, és kizavarta ezeket az idióta gondolatokat a fejéből, a lányra meredt, aki nemsokára folytatta tervének ecsetelését.
  – Talán sírok egy kicsit, talán megmutatom neki a felvételeket is – tűnődött el Lola. Nem volt benne biztos, hogy valóban megtenné, de egyelőre jó érzés volt fenyegetni Damient, kézben tartani az ügyet, irányítani. A nagy Damien Phillipset átejtette egy kamaszlány! Akár egy egész cikket is írna róla.
  – Blöffölsz – suttogta Damien kissé rekedt hangon. Remélte, hogy ezzel leleplezi Lolát, de ő egyáltalán nem mutatott hajlandóságot a feladásra, sőt, ugyanolyan eltökélt, elégedett tekintettel nézett a fiú szemeibe, mint azelőtt. A szürkéskék írisz hirtelen hátborzongatóan hasonlóvá tette Lolát az apjához. Mr. Tucker nem szokott szórakozni, gátlástalanul elvesz mindent, amire szüksége van, és nem érdekli, hogy ezzel kinek árt. Lola az ő lánya, az ő ivadéka, miért ne lenne ugyanilyen? Miért kéne neki könyörületesnek és igazságosnak lennie? Miért kéne követnie a tisztességes játék szabályait, amelyeket más sem tart be?
  – Próbáljuk ki – vágta rá, de tudta, hogy Damien nem tesz majd semmit. Ez az ügy túlságosan fontos ahhoz, hogy egy ilyen apró nézeteltérés miatt elszúrják. A fiú végül sarkon fordult, és elviharzott.

  Az eső szakadatlanul esett, talán ezzel is jelezve, hogy szomorú nap következett be a Tucker és a Donovan család életében. A temető fái melankolikus ingásba kezdtek, szinte a pap ritmikus szavainak ütemére mozogtak. Fekete esernyők hada lepte el az apró, szürke sírkövet körülvevő területet. Egyedül a pap nem védte magát az esőtől.
  Lola nem tudta, hogy el akar-e jönni, de az anyja győzködésére beadta a derekát. Utálta ezt a nyomott hangulatot, a sírást, és a képmutatást. Tuckerék nem azért voltak itt, mert ennyire szerették volna Ulrikot, persze ezalatt nem Lolát kell érteni, hanem azért, hogy a sajtót idevonzhassák, és ebből a halálesetből is hasznot húzhassanak. Undorító.
  Damien Mr. Tucker mögött állt, félig-meddig Lola mellett, és komor tekintettel figyelte, ahogy az urnát a földbe helyezik. Nem ismerte jól Ulrikot, de azt tudta, hogy mindig hasznos információkkal látta el őket, vidám volt, és a világ jobbá tétele neki nem csak egy érzelgős közhelyet jelentett. Miattuk halt meg, amiért nem voltak elég diszkrétek az ügyét illetően, amiért hagyták, hogy kifigyeljék. Persze tudta, hogy mekkora kockázatot vállal, de akkor sem érdemelte meg az ilyenfajta halált.
  Lenézett Lolára, és meglepte, amit látott. Azt hitte, ugyanúgy picsogni fog, mint a többi családtagja, hogy egy fekete szegélyű zsebkendővel fogja törölgetni az orrát, miközben azon ügyködik, hogy a mesterkélt sírástól ne folyjon le a szemfestéke, de Lola nem csinált ilyet. Csak merev tekintettel bámulta  az elefántcsontszínű edényt, amelyben a több boncoláson túlesett, meggyötört test porai feküdtek, remélhetőleg örökre. Az érzelmeknek nyoma sem volt az arcán, de nem tűnt tettetettnek ez a kifejezés.
  Miután búcsút vettek Ulriktól, Tuckerék váltottak pár előre kitervelt mondatot a hozzátartozókkal, aztán interjút adtak a tévének, Lola kivételével. Ő a kocsiban ült, várta, hogy végre hazajuthasson. Damien engedélyt kapott arra, hogy beülhessen mellé, és vigyázzon rá, Mr. Tucker ezt valami olyasmivel magyarázta, hogy nem akarja, hogy Lola is úgy járjon, mint Ulrik.
  – Helló, királylány! – köszönt, miután helyet foglalt a tágas limuzin egyik bőrülésén. Lola abbahagyta a körmeinek monoton tanulmányozását, és felnézett a fiúra. Hirtelen évekkel idősebbnek tűnt valós koránál. Az ajkán sötét, matt rúzs volt, a szemeit pedig egyáltalán nem hangsúlyozták, nem is kellett. A most világoskéken csillogó szemek hihetetlen komolyságot és lelki erőt mutattak, mintha egy tapasztalt, sokat megélt asszonnyal találta volna magát szemben. A ruhája elegáns volt, fekete, és a lehető legkonzervatívabb. A karját eltakarták az ujjak. Damien gyanította, hogy az általa okozott sérüléseket akarta így elrejteni, de az is lehet, hogy felkészült az időre.
  – Találtatok valamit? – kérdezte. Damien meglepődött, hogy a lány egyből a lényegre tért, és nem kezdett el zokogni, meg az érzéseiről beszélni, mint ahogy számított rá.
  – Igen. Grant lenyomta a torkán a papírt – mondta tárgyilagos hangon, de belül jóval zaklatottabb volt. – A papíron  egy találkozó időpontja szerepel, méghozzá Granttel. A gyilkosság valószínűsíthető időpontján – mondta. – Ez alapján behozhatjuk – tette hozzá. Lolának még lett volna pár kérdése, de nem tehette fel, mert a Tucker család nagyobbik része is megérkezett.
  Lola végig csendben volt, gondolkodott. Vajon jól tette, hogy átverte Damient? Végül is élvezte, tetszett neki, hogy felbosszanthatja a fiút, de... Ezenkívül vajon megérte? Tényleg folytatni akarja, vagy csak Damien miatt mondta, érezte? Vagy a kapcsolatok hiányoznának belőle? Lola sóhajtott egyet. Most már mindegy, nincs visszaút. Eljátszottad az utolsó esélyedet is. Gratulálok, kislány, megint nagyot alakítottál...



2 megjegyzés:

  1. Imádom a blogod! :) Mikor lesz új rész?

    VálaszTörlés
  2. Szia! Valószínűleg ma, legkésőbb holnap. Köszönöm a hozzászólásodat!

    VálaszTörlés